HTML

Stoppolás úton, útfélen

Történetek és tapasztalatok stoppolásról!

Friss topikok

Archívum

2010.07.07. 01:47 raszt@

A következő cél

Nem unatkozunk sokat, következő héten Hegyalja, ahova valószínűleg stoppolunk, de az nem nagy túra. Azután viszont egy hosszabb távú utazás a cél. 1250 kilométer körutazás Magyarországon, a 4 magyar sörforgalmazó cég 5 magyar sörgyárához látogatunk el, vagyis a Dreher Pesti, a Heineken Soproni és Martfűi, a Pécsi Sörfőzde Pécsi és végül a Borsodi Bőcsi gyárához látogatunk el, ha minden jól megy.

 

Ha sikerül, akkor ez lép előre a leghosszabb stopptúránkká, valószinűleg pár nap alatt meg is tudjuk járni, de az biztos, hogy nem a Balaton mellett éjszakázunk, mert a sok szúnyog most is elbánt velünk. Napi 3-400 kilométer megtehető táv, ráadásul a Balaton és a Tisza is megfelelő hely, hogy kikapcsolódjunk egy időre és lehűtsük magunkat egy augusztusi nyári napon.

 

Tehát augusztusban jön a magyar sörtúra, ha közbejönnek kisebb nagyobb stoppolások, akkor arról is irok majd nektek.

Ja és egy örök szabály: soha ne hagyd otthon a sátrat.

Szólj hozzá!

Címkék: terv


2010.07.06. 12:26 raszt@

Valaki egyszer úgyis megáll

 

Stoppal a Balatonra, avagy spóroljuk meg az utiköltséget vagy csak poénból válasszuk ezt az utazási módszert.

 

Életünk első hosszútávú stoppolásának a célja a magyar tenger, a Balaton volt.. Július 3-án reggel kb 10 órakkor értünk ki a megfelelő helyre Eger végén és kezdtünk neki a stoppolásnak. Mivel az első nappali forgalmas út melletti stoppolásunk volt, igy gyors kő-papir-olló hogy ki kezdi, én nyertem, tehát a haverom, Ádám tette ki a hüvelykujját. Alig telt el 3 perc, máris fékezés tőlünk pár lépésre, behajolok az ablakon és kiderül hogy jók is vagyunk Füzesabonyig, ami számunkra az autópálya bejáratát jelentette.

Egy Tiszához tartó anyuka volt, de elég fiatal ahhoz, hogy megkockáztassa, hogy felveszi élete első két stopposát, mint ahogy azt megtudtuk a mindössze 16 kilométeres út közben. Próbált a szerinte legmegfelelőbb helyen kitenni, az autópályafelhajtó előtt az utolsó helyen ahol félre lehet állni rendesen autóval.

 

Próbálkoztunk is ott egy darabig, de rá kellett jönnünk, hogy nem lesz jó, így feljebb mentünk egy kis bekötő útig, de itt sem jártunk sok sikerrel, úgyhogy teljesen odamentünk a felhajtóhoz, és ott mutogattuk a hüvelykujjunkat. Itt szembesültünk vele elsőnek, hogy néha elég sok kitartás is kell,  sokszor mondtuk egymásnak, hogy "valaki egyszer úgyis megáll ". Volt aki integetett, volt aki mutogatott valamit, de nem fejtettük meg mit, volt aki inkább ránk se nézett és olyan is aki inkább mögöttünk vágott be a kanyarodósávba. Majd két óra várakozás után aztán jött egy kenyérszállító, éreztem hogy meg fog állni /kb mint előtte már vagy 50 autónál :)/. Kitettem a kezem, szemkontaktus, majd húzott is el mellettünk, olyan tempóval kanyarodva, hogy nyikorogtak a kerekek, de aztán satufék a felhajtón és egy kis visszatolatás. Ez nagyjából 30-40 méteres futást jelentett a kocsiig, de csak elvitt. Gyöngyösig ment, tehát nem nagy táv, de mégis közelebb a célhoz és el erről az istenverte útról.

 

Útközben rájöttünk, hogy nem egy túlművelt fiatalemberrel van dolgunk, de hát legalább kedves volt mert felvett. Megbeszéltük, hogy kirak a Gyöngyös előtti pihenőnél, csakhogy mint utólag kiderült, nem tudta melyik az, így nemsokkal később a felhajtónál szálltunk ki, de 35 kilométerrel közelebb voltunk.

Ekkor jött ez a westernfilmekből ismert jelenet, hogy nézel a végtelen úton, átfúj a szél előtted egy kiszáradt bokrot, és semmi más mozgás nincs. Na ez az érzés kapott el, mert ahogy elhajtott a kenyeres kocsi, megállt az élet. Percekig egy kocsi se jött, majd lassan, egy-két perces különbségekkel jöttek az autók, de azok nagyrésze nem az autópályára. Összesen vagy 20-30 percet álltunk ott, ezalatt 2 kocsi ment a sztrádára, majd végül mikor már a kiszáradás határán álltunk ott az út szélén, jött egy kocsi, ami kanyarodott, lassított és mutatta, hogy menjünk. Kocsiba be, de nagyon csititott minket, hogy ne beszéljünk. Először a hátsó ülésre néztem, de gyerek nem aludt ott, majd később jöttem rá, hogy kihangosítva telefonál.

 

Mikor olyan 5 percel utunk megkezdése után lerakta, kiderült, hogy Pestre megy, tehát jók vagyunk jópár kilométeren. Mi csak üzletembernek hívtuk magunk között és nem is tudjuk valójában mivel foglalkozik, egy bányáról beszélt valahol a 3-as út mellett, ez valami új vállalkozás neki, nagyon bízott benne hogy bejön.. A lényeg, hogy út közben kiderült az is, hoy tulajdonképpen a főváros másik oldalára megy, majdnem az M1-M7es bevezetőre, és felajánlotta, hogy kivisz minket ott egy jó helyre, mert neki csak pár perc plusz kocsikázás, de nekünk nagy segítség. Nagyon kedves volt, megmutatta a buszmegállót is menet közben, ahova visszamehetünk ha nem venne fel senki, de hát mi akkor is tudtuk, hogy ez nem fordulhat elő. Végül egy benzinkútnál rakott ki, mondta hogy átsétálunk a benzinkúton és tökéletes helyen is leszünk, majd elköszöntünk a kb 84 kilométeres együtt utazás után.

 

A benzinkútnál tudtunk végre inni valamit, aztán leültünk ebédelni, nagyjából délután kettő volt akkor már. Ahogy ott ettünk, először egy Balaton táblával, majd nemsokkal később egy Berlin felirattal sétáltak el mellettünk. Megnéztük hova állnak ki és milyen szerencsével járnak, hát a várt hatás nem maradt el. 5 percnél többet nem álltak ott, mire valaki felvette őket. Így aztán mi is keritettünk egy kartondobozt, szép nagybetűkkel rávéstük, hogy Balaton, és kiálltunk a jól bevállt helyre.

 

Közben egy másik stoppos sétált oda hozzánk, hogy nem baj e, ha kiáll elénk pár méterrel, ő úgyis az M1-esen akar menni, tehát nem előlünk szedné el az autókat. Minket ugyan nem zavart, főleg hogy jó 50 méterrel elénk állt, így semmi gond nem volt. Talán még 3 perc telhetett el, mire a benzinkúttól kifelé jövő autó megállt előttünk és már szállt is ki a sofőr, gyorsan megbeszéltük, hogy Siófok előttig jók vagyunk, nekünk pedig az volt a cél, hisz csak Balatonvilágosig mentünk. Közben már nyitotta is a csomagtartót és mivel 3-an ültek a kocsiban, nem kötözködtünk, pakoltuk be a táskát és a hálózsákot, igy legalább volt kényelmesen hely mindenkinek hátul, aztán már szálltunk is be és száguldottunk a Balaton felé.

 

Sokat nem kellett törni magunkat, hogy beszélgessünk, a sofőr újságíró nő néhány kérdés után szinte hozzánk se szólt, az anyósülésen lévő huszonéves sráccal jól elbeszélgetett, de bárhogy is törtem magam, nem jöttem rá, hogy milyen kapcsolatban lehetnek, a hátul ülő 16-18 éves lány viszont valószínűleg a lánya lehetett, de ő is elég szótlan volt, mi pedig már túl fáradtak ahhoz, hogy mindenáron beszélgetni akarjunk. Csak a kilométertáblákat néztem, ahogy elhúzunk mellettük. Majd jött a Világosi lehajtó, szóltam, hogy nekünk itt jó is lesz. Hát túl komolyan vette az aktuális sofőrünk, a lehajtó elején, szinte még a leállósávban állt meg és tett ki minket 85 kilométer után, de mivel mi gyalog nem lehetnénk az autópályán ráadásul nem túl jó ha tőled 1 méterre 110-al húznak el a kamionok, így be a kikövezett árokba és ott sétáltunk a lehajtó mellett.

Mikor vége lett a lehajtónak, egy kereszteződéshez értünk, mindent irtak a táblák csak Világost nem, úgyhogy mentünk egyenesen megérzés alapján. A buszmegállótáblán volt Balatonvilágosi busz, úgyhogy gondoltuk jó irányba megyünk ha a busz is erre jár. Még egy kis séta és máris a faluban voltunk, ott pedig gyorsan megtaláltuk a strandot, ahol már csobbantunk is a nagyjából 2 kilométeres séta után.

 

Nagyjából 6 óra alatt Eger széléről a Balaton vizébe értünk úgy, hogy egy forintot sem költöttünk közben és nem csak egymást szórakoztattuk, hanem új arcokat is megismertünk.

 

Hazafelé viszont akkora szerencsénk volt, hogy szinte el sem hiszem. A világosi felhajtó előtt stoppoltunk kb fél órát egy BP feliratú táblával, mikor megállt egy kocsi, megbeszéltük hogy Pestig elmegy, beszálltunk és útközben derült ki, hogy ez a miskolci tanár a balatoni nyaralójából épp hazafelé tart Miskolcra, vagyis Füzesabonyig jók vagyunk, tehát 210 kilométer utazás állt előttünk.

Aztán ő nem csak a lehajtón kidobott, egészen a vasútállomásig vitt, ahonnan 5 perc múlva indult is az egri vonat.

 

Stoppolással együtt 3,5 óra volt így a Balaton partjáról hazaérni, ami jobb idő, mintha vonatta mentünk volna, ráadásul fejenként 185 Ft-ba került. Ez hihetetlen nagy szerencse volt.

 

Tehát ha valaki stoppolásra adja a fejét, akkor bizzatok a szerencsétekben és gondoljatok arra hogy, "Valaki egyszer úgyis megáll".

 

Szólj hozzá!

Címkék: balaton történet